Az amerikai szőlőkabóca (Scaphoideus titanus) hatásai a szőlő növényvédelmi technológiájára
Úgy tűnik, az amerikai szőlőkabóca (Scaphoideus titanus) végérvényesen tagja lett a szőlő magyarországi kártevők együttesének, mára gyakorlatilag minden borvidéken megtalálható. Megtalálták a szőlő aranyszínű sárgaság (Flavescence doree) sújtotta tőkéket is, sőt egy Zala megyei kisebb ültetvény kivágására is sor került (ahol a fertőzött, illetve tünetes tőkék száma elérte a 30%-ot). Ettől függetlenül a károsítás mértéke még nem fejezhető ki kiesett termelési értékben, de dicséretes módon a szőlész-borász és a növényvédős szakma már megtette a lépéseket, hogy a járványos mértékű fitoplazma megjelenést elkerülje. Tudjuk, hogy a szőlő kiváló mintája az integrált termesztésnek: jó termőhelyen, jó termesztés-technológiával még az elmúlt évek hatóanyag-kivonásai ellenére is nagy biztonsággal (csökkentett és környezetkímélő vegyszerfelhasználással is) jó minőségű szőlőt lehet termelni. Ezt a technológiát át kell dolgozni, mert egy olyan károsító párossal állunk szemben, ami a tőkék elpusztításán keresztül az ültetvényállagot veszélyezteti. Cikkünkben a megismert biológiai tények már köztudott, illetve lehetséges gyakorlatra való hatásait szeretnénk dióhéjban elemezni. Eddig úgy tekintettük, hogy a fitoplazma és a kabóca kölcsönös szimbiózisban él hosszú évezredek óta az amerikai géncentrummal, és csak a világháború után került át Európába, ahol szépen lassan elterjedt az európai szőlőfajtákon és a ’60-as évekre elérte az észlelési szintet.
A cikk folytatása a Bor és Piac magazin 2019/7–8. számában olvasható Hegyi Tamás (Bayer Crop Science) tollából. A lap itt rendelhető meg kedvezményesen.
