A Magyar Bor Akadémia szakmai utat szervezett Ausztriába, néhány Fertő-tó környéki pincészet megtekintésére. Briliáns szervezés, tökéletes lebonyolítás jellemezte az utat, és rengeteg érdekes tapasztalat az egykori Sopron-Ruszti Borvidéken.
Azok, akik úgy az utolsó 3-4 évben nem járták körbe a Fertő-tavat, és időközben a hazai fejlesztéseket érzékelve úgy gondolták, hogy azért a szakadék a borászatok korszerűsége, kialakítása, valamint a boraink minősége között egyre szűkül, elcsodálkozhattak. Az osztrák oldalon a borok minősége elképesztő módon továbbra is javuló pályán áll, miközben helyenként gigantománnak tűnő impozáns új borászati központok épültek, épülnek folyamatosan. Az új borászati központok kifejezetten élmény-centrikusak. Nem trendi már a környezet, a kistáj helyi építészeti elmeinek szerves folytatása, nem szempont már, hogy a borászatok tájba simulóak legyenek, csak egy a fontos, hogy az érkező vendég elámuljon a különleges atmoszférát nyújtó épületben, úgy érezze, hogy egészen extrém helyre érkezett, ami annyi környezeti izgalmat nyújt, hogy alig várja, másokat is megörvendeztessen ebben az élményben, és újabb társaságokkal térjen vissza. Az, hogy a borokra összességében csak azt lehet mondani, hogy káprázatosak, az egészen természetes.
Dübögnek a helyi fajták. A kékszőlők között a Kékfrankos, a Zweigelt, a St. Laurent, a fehérek között a Zöld Veltelini, az Olaszrizling, a Sárga Muskotály. A nagy világfajták szerényebb szerepet játszanak. Az osztrákok büszkék a hagyományos fajtáikra, amelyek már hosszú évtizedek alatt bizonyították, hogy jól érzik magukat ebben a környezetben. A Zweigeltnél érdemes megállni egy pillanatra, hiszen akár az Allacher, akár a Scheiblhofer pincészetnél olyan fantasztikus minőségben kaptuk ezt a nálunk lesajnált fajtát, amilyennek a közelébe nem kerülnek a bármikor is kóstolt hazai fajtatársaikból készített borok. Ismételten megtapasztalhattuk, hogy rossz fajta nem létezik, csak tudni kell velük bánni. És ha már a Zweigeltnél tartunk, a borászatoknál megérdeklődtük, hogyan áll a fajta átnevezésére irányuló kezdeményezés. Hiszen a fajtát előállító borász hitelességét megtámadták azzal, hogy náci-szimpatizánsként nem méltó arra, hogy egy szőlőfajta örök időkre az ő nevét viselje. Ötletpályázatot is kiírtak, melyen a Blaue Montag elnevezés lett a befutó. Nos, a vezető borászok az egész országból aláírást gyűjtöttek, és benyújtották az agrárminiszternek közölve vele, hogy mivel, és kikkel szórakozzon. Így hát az átnevezési téma lekerült a napirendről.
Az ember zavarba esik, ha felteszi magának a kérdést, hogy ha a Fertő tó környékén ilyen tökéletes borokat lehet készíteni minden téren, akkor mit ér valójában a terroir? Ha elindulunk Fertődtől Illmitz felé, akkor magyar földön a határig csak erdős, ligetes tájrészletekkel találkozhatunk. Aztán a határon átlépve azt tapasztalhatjuk, hogy a teljesen sík terepen ott díszlik a szőlő. Ugyanazon a talajon, amivel mi nem tudunk mit kezdeni, világverő borokat készítenek az osztrákok, és még nem is kerül sok fáradtságukba, hiszen nem kell meredek hegyoldalakat művelniük. Készítményeikkel a teljes borskálát lefedik csupán ezen az egy borvidéken, hiszen készítenek szép rozékat, száraz és édes fehérborokat, száraz és édes vörösborokat, valamint nagyszerű pezsgőket. Szóval érdemes átnézni a határon túlra, érdemes körülnézni, és még sajnos mindig érdemes (lenne) tanulni tőlük, hiszen a jobbaktól tanulni sosem szégyen.
És végül egy rövid felsorolás arról, hogy mely pincészetek akadtak útba. Az első napon Gols (Gálos) Szigeti A-Nobis pezsgőpincészet, a Vinum Pannonia – Allacher pincészet, végül Trausdorf (Darázsfalu) Esterházy Pincészet. A második napon Andau (Mosontarcsa) Scheiblhofer pincészet, majd Illmitzben a Kracher, a Sohm & Kracher pincészet, végül a természetes édesboraival az Ausztriában többszörösen Év Bortermelőjévé választott Hans Tschida Angerhof pincészet.
(DT)