A négy alkalmazottal futó, családi tulajdonú Bóna Winery borásza, Jávorka Bence, többféle stílusban készít borokat Bátorkeszin. Vele beszélgettünk a dunamenti borokról, azok megítéléséről és piaci lehetőségeiről, valamint a Duna két oldalán lévő borászok együttműködéséről.
Milyen eredménnyel zárult számotokra a Dunavin nemzetközi borverseny?
A borversenyre 8 mintát küldtünk be, valamennyi ezüstérmet kapott. Ezek közül három tétel magasabb pontszámmal végzett, bekerülve a 60 legjobb közé.
Hogyan alakul maga a projekt, látjátok-e már valami hozadékát?
Szerintem meglehetősen nehéz összehozni a Duna két oldalán a borászokat. Biztos, hogy csatlakozik mindenki, mert kíváncsi hogy mi lesz ebből, de igen nehéz összehangolni a kettőt. Nagyon eltérően gondolkodnak a borászok az egyik és a másik oldal felől. Lehet hogy távolságban alig pár kilométer a különbség, de ha megnézzük, hogy a fogyasztók mennyit tudnak a borról, mi az amit várnak, s tudjuk, hogy a borászok pedig a fogyasztókat szolgálják ki. Észrevehetjük, hogy a borászok itt is, meg ott is ráálltak egy bizonyos stílusra, és nagyon nehéz összehozni a kettőt. Például Szlovákián belül ettől a régiótól (Dél-Szlovákiai borvidék) elvárják a testesebb, magasabb maradékcukorral rendelkező és vörös színű borokat. De ha már azt nézzük hogy a magyar piacra kellene bekerülni, akkor ezek mint testes, nagy borok elvesznek, mert ott inkább a régióra jellemző (Neszmélyi és Etyek-Budai borvidék), alacsony maradék cukorral, gazdag savakkal rendelkező, könnyű fehérborokat várnának el – a régiónak ez az arca tudna jobban bepasszolni a magyarországi borszemléletbe. Tehát máshogy van beállva az ízlésvilág, a kereslet, és emiatt a borászok gondolkodása is. Ráadásul Magyarországról értékesíteni a szlovák piacra könnyű, de szlovák részről bekerülni a magyar piacra irdatlan nehéz. A magyar felvevőpiac annyira telített és kiépített, hogy ott már olyan kérdéseken gondolkoznak, ami nálunk csak évtizedek múlva lesz időszerű.
Azt gondoltam volna, hogy a természetes borok iránti növekvő magyarországi érdeklődés kedvez az itteni, hagyomanyos módon termelőknek.
Szlovákiában ez a stílus sokkal elfogadottabb, a magyar piacon a természetes borokhoz némi távolságtartással állnak hozzá. Itt lényegében a natúr borászok már befutottak, piaci tényezőnek számítanak, Magyarországon viszont csak most kezdtek, és ott még most is gyakori a negatív sajtóvisszhang. Szóval ez nem könnyű, és ezt tudják az itthoni borászok is, úgyhogy én inkább a turisztikai rész kiépítésében és összehangolásában látom a jövőt.
Milyen lehetőségekre gondolsz?
Lényegében arra tudnánk alapozni, ha a szlovák turisták elvárásait – gulyás, magyar konyha, nehéz ételek, kicsit testesebb borok – és a magyarországiakét – sztrapacska, jó sör – tágítanánk és összehangolnánk. Ugyanúgy, ha a Dunára vízi turisztika lenne kiépítve, amire bortúrákat alapoznánk, azt össze lehetne hangolni egy olyan bortúrára, ahol előbb az egyik majd a másik oldalon állnának meg kóstolni, vagy oda-vissza is lehetne menni a magyar és szlovák oldalara. Tehát abban a régiós turisztikában látok fantáziát, aminek erős része a bor. Van elég különbség, és ugyanúgy elég hasonlóság is ahhoz, hogy egyfajta izgalmas fúzióként össze legyen hozva a két régió.
Van még olyan együttműködés, amit megvalósíthatónak tartasz a Duna két oldalán lévő borászok között?
Szakmait, és ezalatt is inkább a tapasztalatcserét értem. Nem is feltétlenül borászati részről, hanem főleg boreladás, bormarketing az, amit az itteni borászok tanulhatnának. Errefelé még nincs annyira kiépítve a bormarketing és a boreladás mikéntje. Borászati oldalról is lehetséges persze a tapasztalatcsere, csak mivel minden borászatnak megvan a maga stílusa, erre valamelyest kisebb az esély. Amit pedig mi tudnánk adni a magyar résznek, az a natúr borokkal, narancsborokkal való tapasztalat, de úgy veszem észre Magyarország ide közel eső szegletében kevés borász van (egyelőre), aki ezzel szívesen kísérletezne.
(írta: Hajdu Ferenc
fotó: Pálinkás Eszter – 3 folyó völgye)
