A valamikori Sopron-Ruszt-Pozsonyi borvidéken, a magyar határtól csupán kőhajításnyira elterülő szentmargitbányai szabadtéri színpad (Römersteinbruch) Ausztriában már évtizedek óta monumentális helyszínt ad a legattraktívabb opera-előadásoknak. A totális opera-élmény évről-évre lenyűgöző produkciókkal örvendezteti meg közönségét. Az egykori – már a rómaiak által is használt – kőbányát, és környékét idén a Carmen zenei akkordjai töltik ki. És ami ugyancsak fontos mozzanat, szünetben a nézőtérrel csaknem azonos területen várják a közönséget egy-egy pohár proseccóra.
A helyszín már önmagában is megér egy misét. A bányát övező Lajta-mészkőből és mészhomokkőből álló sziklafal helyenként eléri a 40 métert. A miocén korban a Torton-tenger borította ezt a területet. Az ún. Lajta-mészkő ekkor keletkezett. Az alsóbb rétegekben tengeri halak lenyomatai mellett cápafogakat, s delfin csontvázat is találtak. Az itt fejt követ már a rómaiak is használták, innen származik a „Römersteinbruch” elnevezés. A középkorban a bécsi Szent István dóm építéséhez is ezt a követ alkalmazták, s bécsi Ringen is több ház épült belőle.
Joyce El-Khoury (Carmen) és Brian Michael Moore (Don José) – fotó: Jerzy Bin
Az egykori kőfejtő szabadtéri színpadnak való alkalmasságát már jó ideje felfedezték, a régmúltban Passio-előadásokat tartottak, ami a környékbeli közönséget vonzotta elsősorban. Az Esterházy Alapítvány viszont ráérzett arra, hogy ez az egyedi adottságú környezet sokkal nagyobb szabású rendezvények lebonyolítására hivatott, és operairodalom legjelesebb produktumait kezdte műsorra tűzni. 2019-ben a Varázsfuvola bűvölte el a kőfejtő közönségét. Ennél nem lehet nagyobb élmény, mint amikor az Éj Királynője a 40 méter magas sziklaszirten, fenn valahol a csillagos mennybolt által övezve énekli a varázslatos bosszú-áriát. Aztán 2021-ben a Turandot, 2022-ben Nabucco után idén a Carmen került a színpadra.
Idén július 12-án mutatták be Bizet Carmen című operáját Arnaud Bernard rendezésében. A dolog nagyon izgalmas, hiszen a rendező az 50-es évek Hollywoodját hozta el a kőfejtőbe. Mintha egy filmgyárba érkeznénk, ezt a hangulatot jelenítik meg a háttérben a díszletek is. Hollywood, ahol épp egy filmen dolgoznak, történetesen épp a Carment forgatják. De hogy ne legyen uncsi, még az eredeti Carmen-történet is kapott egy csavart, amennyiben az egyébként a 19. században játszódó opera cselekménye a mostani rendezésben épp a spanyol polgárháború idején zajlik, a múlt század harmincas éveiben. Így aztán megjelennek a mi ötvenes éveinkből jól ismert vöröscsillagos, világ proletárja-is posterek is. Rendező a haladár hoolywoodi világából valószínűleg nem gondolta végig, hogy ami onnan nézve neki romantikus kommunista hevület, az ebben a térségben a megszenvedett múlt. Ahogyan az Esterházy Alapítvány névadója is 1949-től az ötvenhatos forradalomnak köszönhetően börtönben szenvedett ezeknek az eszméknek köszönhetően, míg végül feleségével, Ottrubay Melindával ki tudtak menekülni az országból.
Joyce El-Khoury (Carmen) és Brian Michael Moore (Don José) – fotó: Jerzy Bin
De mindegy, lehet hogy mindez előzetesen kissé riasztónak hangzik, ám az előadás mégis összeáll, hiszen a szereplők mind vérbeli profik. A színpad több mint száz méter hosszú, így iszonyatosan nagy teret kell kitölteni a szereplőknek. A látványosság szempontjából a tér teljesen ki van töltve azzal, hogy valamelyik stáb a színpad valamelyik részén folyamatosan mozgásban van. Felvesznek épp egy snittet, vagy máshol csak készülődik, próbálnak, vagyis a látvány kitölti ezt a hatalmas színpadot.
A szabadságimádó Carmen és a rendszerető őrmester, Don José között kibontakozó konfliktus ezáltal újabb kontextusba kerül. Carmen és barátai a polgárháború hőseiként küzdenek egy általuk meglehetősen naivan elképzelt jobb világért. A hollywoodi szálban időben mintegy nyolcvan évet ugrunk előre, és ebben a kontextusban a szabadság iránti vágy társadalmi jelentőségűvé válik: Carment nem annyira „femme fatale”-ként, hanem a csáberejét a női emancipáció jegyében használó, az öntudatosságra törekvő nőként ábrázolják.
A cselekmény az ötvenes évek hollywoodi filmstúdiójában óriási stábbal, sok melodrámával fűszerezve a kamerák jelenlétében zajlik. Ennek köszönhetően az elmesélő perspektívája kiszélesedik, egy-két jelenetet szimultán láthatunk. A történet elmesélésének fontos elemeivé válnak ezek az epikus törések, és segítik a nézőt abban, hogy elmerülhessen az álomgyár világában. A régi filmstúdiók csillogása újjáéled a Kőfejtő színpadán, és ezáltal a régóta jól ismert történet teljesen új kontextusba kerül. Viszont – ki tudja miért – az operából ezúttal kimaradt a katonásdit játszó gyermekek dala. Kár érte, mivel ez az operának az a része, ami a fiatalságot megfogja, felkelti figyelműket a műfaj irányába. Ahogy a borászok számára is fontos feladat, hogy olykor könnyen értelmezhető, könnyed, illatos borokat készítsenek, amivel a bort megkedveltethetik a fiatalok számára.
Vittorio Prato (Escamillo), Mikołaj Bońkowski (Zuniga) és Ivan Zinoviev (Morales) – fotó: Jerzy Bin
Valerio Galli, a már nemzetközi karriert magáénak tudható karmester először vezényelt ezen a helyszínen. Irányításával a nemzetközi élvonalba tartozó énekesekből – zenészekből álló csapat tökéletes összhangban szólaltatja meg. Szerencsére a határ könnyen átjárható, és ahogy soproni borászoktól hallottuk, a zenészek szabad idejükben gyakran járnak át a soproni borászok boraiból ihletet meríteni a következő előadások színességét fokozandó.
A zenei élményen kívül az is lenyűgöző, hogy a mintegy ötvenezres nézőszámú előadások alkalmával az előadás előtt, a szünetben, illetve az előadást követően milyen flottul tudják a büfékben kiszolgálni. A sláger persze a prosecco. Viszont amit lassan meg kéne értenünk és meg kéne valósítanunk, hogy ha valaki a szünetben elfogyaszt egy proseccót, az Magyarországon is nyugodtan a kocsijába ülhessen az előadás után.
(Dékány Tibor)
