Ha visszatekintünk az elmúlt néhány évtizedre, kevés olyan sikeres pályát befutó bortípust találhatunk Magyarországon, amelynek keresettsége, és népszerűvé válása hasonlatos lenne a rozéborokéhoz. (Tudom, hogy akadnak olyan „borhoz értők”, akik számára a rozé egy igen egyszerűen elkészíthető, komoly szakmai tudást nem igénylő borféleség, amely csak „igénytelen” vevőket céloz meg ‒ nekik üzenem, tessék megpróbálni egy sikeres rozét készíteni, függetlenül évjárattól, szőlőfajtától és egy pincészet technológiai színvonalától, technikájától.)
Néhány hónapja e rovat keretei közt már esett szó arról, hogy a 18‒19. században a sokfelé uralkodó Kadarka szőlőfajtánkból, éppen annak viszonylagosan csekélyebb színanyag-termelő képessége (antocianin) okán legtöbbször ún. kástélyos borokat készítettek, amelyek mai szemmel különféle színmélységű rozé, vagy sillerborok voltak. A bortípus valamely rejtélyes okból az első világégés után „eltűnt” a palettáról. Az ezt követő 60-65 évben rozét vagy rozéhoz hasonló stílusú bort ‒ legalábbis a ma megszokott minőségben, nem lehetett találni a magyar borkínálatban. (Jellemző adalék: a hozzám hasonló korú borfogyasztók még emlékezhetnek rá, a ’60-as évek végén, a ’70-es években a legegyszerűbb, füredi palackos, literes borok közt, az egyszerűen „Rozé” címkével ellátott tételek voltak a legolcsóbbak, nagyjából 2-3 forinttal olcsóbban fogalmazták őket, mint Homoki fehér, vagy Vörös néven palackozott társaikat (az árakat 13-17 Ft/liter közé tessék pozícionálni). Az átlagfogyasztó gyanakodva szemlélte ezeket az általában ténylegesen gyenge minőségű borokat. Mendemondák keringtek fehér- és vörösborok összekeveréséről, hibás Kadarka tételek „megmentéséről”, rosszul kimosott (vörösboros) palackok használatáról ‒ mindezek persze nem segítették elő a bortípus iránti keresletet.
A cikk a Bor és Piac magazin 2019/5‒6. számában folytatódik, szerzője Dr. Pásti György. A magazin itt rendelhető meg kedvezményesen.
