Különleges élményben volt része azoknak, akik az InterContinental Budapestben részt vettek a Real Companhia Velha portói kóstolóján, melyet a Heinemann Testvérek Kft. közreműködésével és a portugál nagykövet részvételével szerveztek.
A cég jelenlegi tulajdonosa, Pedro Silva Reis nagyon szereti Magyarországot és az itteni piacot. Budapestre Tokajból érkezett, ahol lenyűgözte, hogy a helyiek mennyire tisztelik a terroirt. Ennek kapcsán elmondta, hogy az ő esetükben voltaképpen a vállalat teremtette meg a borvidéket.
350 éve a portugálok egyik legősibb szövetségesei, az angolok éppen megszakították kereskedelmi kapcsolataikat Franciaországgal, és ezért sürgősen új borbeszerzési forrásokat kellett találniuk. Elsőként Vinho Verde vidéke felé fordultak, de az ottani borok túl vékonyak voltak, mire hazaértek vele, oxidálódtak. Ezért erősebb, testesebb, hordóban szállítható borokat kellett keresniük. Így jutottak el a Douro völgyébe, ahol kiváló szőlőt találtak. Nem kockáztattak, ezért inkább brandyt adtak a borhoz, ami második fermentáción ment keresztül, magába olvasztva a tömény szesz és a hordó aromáit is. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy Európa-szerte másolni is kezdték, ezért 1765-ben I. József király főminisztere, a nagy újjáépítő, Pombal márki létrehozta a terület nevét viselő, a minőséget és az exportot is felügyelő vállalatot. Ez a legősibb, ma is működő portugál cég, a mai tulajdonosok 1973-ban vásárolták meg, Pedro Silva a harmadik generációt képviseli ebben a családban.
Mintegy 550 hektáron, 5 termőterületen gazdálkodnak. A Douro völgye az egyik legnehezebben művelhető terület a világon, szinte minden tényező az ember ellen dolgozik. Meredek, olykor 90 százalékos lejtőkön gazdálkodnak, az év 9 hónap télből és 3 hónap pokoli forróságból, a talaj pedig 99 százalékban porózus palából áll. A mintegy 2000 növényfajta mégis szereti ezt a vidéket. A szőlőtőkék alacsony hozamúak, de roppant hosszú életűek ezen a vidéken, ráadásul a 80 és 550 méter között változó tengerszint feletti magasság rengeteg különféle bor termelését lehetővé teszi. A portói alapját adó testes vörösek inkább a folyó mellől érkeznek, míg a magasabban fekvő ültetvények friss fehéreket adnak. A kóstolón ezekből komoly ízelítőt kaphattunk.
Az indítás némileg szokatlan volt: egy 2014-es, 4 éves palackos érlelést kapott Pinot noir-Chardonnay Brut habzóbort kóstolhattunk. A nemzetközi fajtákat – köztük Sauvignon blanc-t, Vognier-t, Rizlinget – Pedro Silva édesapja kezdte el telepíteni 1993-ban. Ezekből nem Champagne-nyal vetélkedő pezsgőt szerettek volna készíteni, hanem a helyi sajátosságokat is tükröző kiegyensúlyozott, kifinomult italt. Ez remekül sikerült: a 6 gramm cukor kiválóan kiegyensúlyozza a markáns savgerincet, az ital roppant elegáns.
Ezt két tétel követte Quinta de Cidro-ból. A terület egyrészt kastélyáról híres, másrészt arról, hogy egy fennsíkon 140 hektárnyi egybefüggő szőlőterület található. Mivel a terület nagy vörös évjáratokra nem alkalmas, a tulajdonos nagyapja –a helyiek rosszallását is kiváltva – fehér fajtákkal telepítette tele. Az első, amit kóstoltunk, egy 2016-os Alvarinho volt. A fajta a Rizling rokona: egyenes, savas, ásványos, és ugyanolyan különleges figyelmet igényel. A karakteréről sokat elmond, hogy míg az átlagos fehérbor pH-értéke 3,4-3,3, ennek 2,9. A gyümölcsöt korán, augusztus közepén szüretelik, viszont egy-egy parcellába háromszor is visszatérnek néhány nap eltéréssel, hogy a különböző talajviszonyok között eltérő módon fejlődő tőkékről a megfelelő időben gyűjthessék be a termést. A bogyókat kontrollált módon, csupán 60 százalékosan préselik ki, az oxigént nitrogénnel hajtják ki a léből, majd tartályban érlelik. A tradicionális fajták és az innovatív technológia találkozásából meglepően izgalmas dolgok születnek.
A másik borhoz, a 2017-es Chardonnay-hoz már egészen más módon közelítettek. Hisznek abban, hogy ez „a borász bora”, az alapvetően semleges fajtával az egyéni elképzeléseket is meg lehet valósítani, viszont sok munkát igényel. Náluk 6 hónapig 30 százalékban új, 70 százalékban másodtöltésű hordókban pihen a bor, amelyek – hogy elkerüljék az újvilági jelleget – szigorúan francia tölgyből készülnek, emellett nagy szerepet szánnak a batonnage-nak. A végeredmény megítélése ízlés dolga: szerintem az illata erősen rágógumis, az ízében dominál a hordó vaníliássága, viszont összességében vékonyka a tétel.
Ezután egy, a kiadott borsorban nem szereplő meglepetés következett, amelyért a nagyapja „még elvágta volna a torkát”, mert nem illett az akkoriban favorizált 5-6 rusztikus, rezisztens, erős bort adó fajta közé. Ma viszont –a nemzetközi fajtákat követően – újra felfedezik az autochton variánsokat is. A Rufete, amelyből egy 2013-as bort kóstoltunk, nagyjából a Kadarkának feleltethető meg, enyhe Cabernet franc-os beütéssel. Színében, fűszerességében, játékosságában is hasonló, egy közepes tanninú, jó savgerincű, szerethető ital.
Ezt követte az a tétel, amely a tulajdonos elmondása szerint talán a legfontosabb a vállalkozás történetében. Az öreg tőkékről szüretelt 2015-ös ital (Carvalhas Vinhas Velhas 2015) a klasszikus, még a rómaiak idejéből származó douroi borokat idézi meg. Az ősi fajtákat szigorúan hölgyek szüretelik, mert nekik van ehhez érzékük, a férfiakra a puttonyok cipelése marad. A gyümölcsöt 20 kilogrammos ládákban gyűjtik, majd kőkádakba töltik és enyhén kénezik. Két napon át, napi két és fél órában hagyományos módon tapossák, ezt követi a remontage, majd fele-fele arányban használt és új tölgyfahordókba töltik. „A valódi Douro” sötétvörös, tüzes, savas, de talán kissé gyorsan lecsengő ital.
Majd következtek a portóik. Érdekesség, hogy mivel az italfajta készítése az angolokhoz kötődik, a legtöbb minőségjelölő kifejezés is az ő nyelvükből származik. A kiváló években készített évjáratos tételek Vintage néven futnak, és a színeket jelölő Ruby (a rubinvörös változat) és Tawny (a barnás-arany italok neve) is az angol nyelvből érkeztek.
Az első évjáratos Ruby portói 2016-os volt (Quinta das Carvalhas Vintage 2016). Ezt egy 125 éves ültetvényről szüretelték, majd 2 évig érlelték és szűrés nélkül palackozták. A tétel a cég új filozófiáját képviseli: már nem feltétlenül akarnak 15-25 évet várni a palackozással. A 2016-os egy kellemes ital, de a műfajban még nagyon fiatal. Erről megbizonyosodhattunk az 1997-es tételnél, ami az évjáratot kivéve az előbbi tökéletes párja. Nem öregszik, nem lesz fás (ennek érdekében kifejezetten öreg hordókat használnak), friss, elegáns, stabil ital. Érdekesség, hogy a nagyapa ragaszkodott az acéltartályok használatához, de ezzel idővel szakítottak, mert a fajtának nem áll jól.
A Tawny változatokat 500 literes hordókban érlelik. Ezek nagyobb részben portugál, kisebb részben magyar tölgyből készültek, de jellemzőjük, hogy időről időre újraépítik őket, és ennek során egzotikus vidékekről származó dongák is bekerülnek. A borászoknak ezért minden egyes hordót ismerniük kell. A Tawnyk „tökéletlennek születnek”, ezért addig érlelik őket a különböző hordókban, amíg szükségesnek érzik, majd házasítják a tételeket. A magas kor miatt itt már előjönne a másodlagos és harmadlagos ízjegyek, a karamell és a hordós aromák. Itt nem feltétlenül jobb a régebbi tétel, a választás inkább stílus kérdése. A 10 éves kellemes, általános ital, a 20 éves –ami nekem a kóstolón a legjobban ízlett – gyönyörű, komplex, kicsit kekszes jegyeket hordoz, míg a 40 éves erőteljesen konyakos-likőrös jellegű. Az ezt követő, nem blendelt 1977-es tétel (Royal Oporto Colheita 1977) illatra már egészen tömény szeszes, gliceringyűrűje masszív, aromája pedig gyógynövényes-gyógyszeres.
A kóstoló végére két nagyon régi tételt hagytak. Ezek ugyan nemrég palackozott hordóminták, de felnyitásukhoz a régi portóiknál alkalmazott módszert használják: egy tűzön hevített, fogóra szerelt vékony vasgyűrűvel mintegy fél percig hevítik a palack nyakát, majd jeges vízbe mártott ecsettel lehűtik, hogy letörjön.
1927 állítólag kifejezetten nem volt jó év, de a portói (Carvalhas Colheita Especial 1927) mára gyönyörű, bársonyos, karamellás-likőrös, a nyelven puha utóízt hagy, miközben meglepően friss és ropogós.
A legutolsónak tartogatott, 1867-ben egy már akkor is bő évszázados hordóba töltött tételnek (Carvalhas Memories 1867) már szinte csak harmadlagos ízjegyei vannak, és hihetetlen intenzitása. „Monumentális, elképesztő” borként jellemzi a tulajdonos, és joggal: bevonja a teljes szájat, diós, karamellás ízjegyeivel és a frissességét adó 0,8-0,9 grammnyi volatilis savtartalmával minden más ízemléket kitöröl, és órákra meg is marad. Ebből a csodálatos italból a 250. születésnap tiszteletére készítettek 250 palackkal, ami mind el is fogyott, de szerencsére az ősi hordóban maradt még a készletből.
