Az október 21-i borkonferencia utolsó kerekasztal beszélgetésének volt témája a fenti cím. A Rókusfalvy Pál vezette beszélgetéshez négy fő került asztaltársaságba: Bajkai Zsolt, az Ab Ovo Borkereskedés ügyvezetője és tulajdonosa, a borok szerelmese, Demeter Endre, a tokaji Demetervintől, szőlész, Ditz Edit, producer és nemzetközi borakadémikus, Kutas István kommunikációs szakember és borgyűjtő.
A beszélgetőpartnerek véleménye az édes borok felhasználhatósága terén megoszlott: Ditz Edit azt mondta, hogy egészségtudatos életmódjába nem fér bele, hogy a mindennapok során fogyasszon bort, különösen édeset, holott Tokajt valóban preferálja. Demeter Endre kutatási eredményekkel tudja alátámasztani a tokaji borok jótékony hatását, míg Bajkai Zsolt – aki igyekszik nem egészségtudatosan élni – a szivarban találta meg az édes tokaji tökéletes párját. Mindenesetre az elején tisztázásra került két dolog: a világban a természetes édes borok piaca pang, tehát nem egy bőséggel kecsegtető megélhetési forrás; illetve a tokaji klíma és talaj adottságai világviszonylatban kiemelkedőek, tulajdonképpen páratlan a maga nemében.
És innen kezdődnek az érdekes kérdések. Ha ugyanis ekkora kincs kerül a palackokba, akkor miért nem isszuk az édes Tokajit?
Az egyik lehetséges válasz az, hogy pont a felmagasztalás és az áhitat az, ami nem engedi, hogy ezek a csodás borok a poharunkban kössenek ki. Valószínűleg nem tűnt el nyomtalanul tudatalattinkból az otthon, de legalább a rokonság valamelyik vitrinében kiállított és ott el is múló Tokajik emlékképe, amik az esküvői fotók és szentképek által megjelenített megkérdőjelezhetetlen értékekkel voltak szemmagasság felett kitéve. Nyilván egy külön tanulmányt megérne, hogy a nemes Tokaji borok ereklye szerű státuszának kialakulását megvizsgáljuk, de talán gyorsabb megoldást találunk, ha a Tokaji üzenetét összevetjük Champagne üzenetével. Az előbbi azt mondja: “Ess térdre!”, míg az utóbbi: “Igyál meg!”. Az egyetlen közös pont a felhozott példákban a világklasszis név, de beszédes, hogy trend lett a pezsgő, a buborékos italok világa, és felötlik a kérdés, hogy az édes borokkal is megtörténhet-e ez? Van jövője?
A múlt már igazolta ennek lehetőségét, a jövőt nem ismerjük, ám divathullámok jönnek-mennek a világban. Ennek alakításába pedig van beleszólásunk, akár professzionálisan felépített bormarketinggel – hiszen az elmélet, a tudás megvan hozzá –, akár egyénileg, ha például “late harvest”-tel pózolunk az Instán. A lényeg, hogy menővé kell tenni az itthon egyébként nem elég divatos Tokajit.
A jó bormarketing sok mindenre megoldás lehet, de tényleg elő tud-e jönni az édes borok kultúrája? Kutas István a kóstoltatás fontosságát emeli ki, hiszen sok tekintetben élményeket (is) veszünk, továbbá hogy az éttermekben elérhető áron kínálják a Tokajit, illetve olyan tokaji rendezvények, fesztiválok szükségességét, ahova a fiatalokat várják. A cél, hogy a fejünkben kialakult kép változzon meg a tisztelet felől az elfogyasztás irányába.
Ugyanakkor nem egyszerű helyzet, hiszen a Tokaji a világban egy luxusmárka. Hogyan tehető ez elérhetővé és népszerűvé egyszerre?
Nem zárja ki egymást a kettő. Egyfelől a fiatalok mellett, akiket egyébként is jó eséllyel csupán a kései szüretelésű szintig lehet elérni, hiszen e felett sem érteni, sem megfizetni nem fogja tudni, a középkorúakat is meg kell megszólítani. A tokaji termékpalettán egyébként mindenki megtalálhatja a maga a kedvencét, de csupán édes borból nem tudott megélni az utóbbi években senki, és ez a helyzet világszinten is hasonló.
Ezzel elértünk az öngondoskodás kérdéséhez, a természetes édes bor jelen időnkben nem tudja eltartani magát. Mert bár sok befektető és vállalkozó áldozott Tokaj fejlődéséért, aminek meg is van az eredménye például a világszínvonalú pincészetekben, de a világszínvonalú siker még elmaradt. Ennek számos oka lehet, amit akár a magyar történelmi és társadalmi alakulásokban is kereshetünk, de bizonyosan egy globális jelenségről beszélhetünk, legyen akár ennek a stílusnak Tokaj az egyik legszebb ékköve. Persze meg lehet találni a lehetőséget az átmeneti finanszírozásra – ahogy ezt egy felszólaló ecsetelte a közönségből –, amíg a megértés megérkezik, de ez miért jobb megoldás, mint a termékpaletta szélesítése, megváltoztatása?
Még ha a Tokaji esetében nemzeti ügy is az édes borok dolga, és az országimázs része, miért kellene jelenleg is elvárni, hogy csupán a természetes édes borokból meg lehessen élni? Temérdek tényező és változó van, ami magyarázattal szolgál az aktuális állapotra, de végső soron az a pincészet fog túlélni, amelyik a legjobb választ adja a piaci változásokra, azaz vélhetően sikeresen adja el portékáját, és felelősen gazdálkodik. Hogy ezt milyen stratégiával teszi, az a saját döntése.
A megújulás az élet része, az édes borok felfedezése is mindig megújul. A hagyományt persze tovább kell adni, ha értéket képvisel, és erre érdemes áldozni is. Érdemes mindezt új módszerekkel, új arculattal, új megközelítéssel átadni, ami gyakran elengedhetetlen is a siker érdekében. Ugyanakkor nem minden hagyomány érték, és nem minden érték hagyomány. Van, hogy egyszerűen csak változik az értékrend, és újra kell értelmezni, mi az érték, és mi ragaszkodás csupán egy kiüresedett, nosztalgikus jelképhez, vagy elgondoláshoz. Lehet érték a kiválóság, de ha a közízlés éppen nem a természetes édes borban keresi azt, az nem jelenti feltétlenül az állami pénzből nyújtott mentőövek jogosultságát. Esetünkben különösen, hiszen az országimázs részeként a Tokaji édesek túlélése biztosított, a totális világsiker viszont nem ezen fog múlni.
(Hajdu Ferenc)
