Ausztriában a legnagyobb területen termesztett és az egyik legkedveltebb kékszőlőfajta a Zweigelt. Az előbbi annak (is) köszönhető, hogy az ország hűvösebb klímájára és magasabban fekvő területeire a Zweigelt tökéletesen alkalmas borszőlőfajta – bár a melegebb burgenlandi részeken a Kékfrankos a sztár, és ez mind hagyománytisztelő, mind szakmai szempontok szerint rendben is van.
A másik dolog – mármint a népszerűség – kérdésében pedig hatalmas súllyal esik a latba az a tény, hogy a Zweigelt egy saját, egy hazai keresztezés, mondhatni a „legosztrákabb” szőlőfajta, és ez a szomszédos nemzet szemében minden más körülménynél nagyobb szó. Túlnyomórészt könnyed, gyümölcsös vörösborokat készítenek belőle – de ez nem volt mindig így.
A fajta előállítása és regisztrálása már 1922-ben megtörtént, de diadalmenetét csak a háború után kezdte meg, amikor Lenz Moser, a magas művelésmódok kidolgozója a Zweigeltet is kordonos művelésmód alá vonta. Ez bevált és bebizonyította, hogy a fajta megfelelő módszerekkel nem csak tömegtermesztésre, hanem minőségi borkészítésre is alkalmas. Tehát a Zweigelt csak onnantól kezdve kezdett el muzsikálni, amikor felismerték, hogy a túlterhelést célszerű elkerülni.
Nemesítője, Dr. Friedrich „Fritz” Zweigelt (1888–1965) tanulmányai végeztével hamarosan a klosterneuburgi kutatóintézetben helyezkedett el tudományos munkatársként, majd az első világháború végén átvette az intézet vezetését, ezzel együtt a fajtaszelekció és fajtanemesítés irányítását. E munka keretében több szőlőfajta is született, többek között a ma Blauer Zweigelt néven ismert fajta is. A nemesítés helyére való utalásként nemesítője eredetileg a Rotburger nevet adta a Kékfrankos és a Szent Lőrinc keresztezésével előállított új fajtának, mely minősége a megbízható bogyókötődésben, a rothadással szembeni ellenálló-képességben, a korai érésben, a jó fagytűrésben, és a viszonylag magas terméshozamra való képességben nyilvánult meg. A nemesítő elsődleges szándéka egy olyan fajta létrehozása volt, ami Alsó-Ausztria hűvösebb klímáján, gyengébb talajokon is kiváló hozamokat produkál. Az csak hab lett a tortán, hogy később kiderült a mennyiség és a minőség közötti fordított arányosság is.
Az osztrák statisztikában első alkalommal 1971-ben jelent meg a fajta 770 hektár termőterülettel. A fajta képességeinek gyors felismerését tükrözi, hogy 1978-ban már 2100 hektáron termesztették.
A minőségi borszőlőfajták osztrák jegyzékébe 1972-ben, a nemesítő halála után 7 évvel vették fel a Zweigeltrebét, majd 1975-ben, a hatályos jogszabályok miatt immár hivatalosan is előállítója nevére keresztelték át a fajtát. Addig gyakran félreértésekre adott okot, hogy létezik egy Rotberger nevű fajta is. 1978-ban újabb szinonimával bővült a fajtajegyzék: Blauer Zweigelt.
A következő lökést az 1985-ben kitört hamisítási botrány adta a fajta sikerének. Addig a Portugieser volt a legelterjedtebb kékszőlő az országban, de érzékenysége miatt egyre inkább háttérbe szorult. Az addig inkább tömegborként elhíresült Zweigelt szépen lassan átvette a hatalmat.
Most pedig ott járunk, hogy az osztrákok – pontosabban osztrák művészeti aktivisták – át szeretnék nevezni a szőlőfajtát. Ennek pedig az a sajnálatos tény az oka, hogy a zseniális nemesítő, a nagyszerű szőlészprofesszor bizony elég komoly és aktív náci volt (uszításért a háború után börtönbüntetésre is ítélték). Ez eddig sem volt titok, de valamiért éppen most végre fontos lett. Persze valamikor rendet kell rakni, és előbb-utóbb a közélet minden szegmensének, így a borkultúrának is ki kell paterolnia a szőnyeg alá söpört szemetet.
Egy bécsi művészeti csoport 2018 végén hívta fel arra a közönség figyelmét, hogy a borászatnak is le kell végre számolnia nemzetiszocialista múltjával. Előzményként Bernhard Herrmann és Robert Streibel múlt augusztusban megjelent könyvét kell megemlíteni, mely a „felejtés boráról” szól (Wein des Vergessens; Residenz Verlag), és regényes formában mutatja be, hogy hogyan (nem) élték át a borászok, bortermelők, borkereskedők az Anschlusst és az árjásítást annak mindenféle vonzatával együtt. Az új név ötletgazdájaként említett „Institut ohne direkte Eigenschaften (IODE)” nevű művészeti csoport már Otto Muehl disznóólra emlékeztető műtermét is – amit az osztrák közegészségügyi hivatal 1970-ben bezáratott – nemrégiben rendbe rakta, most ez a főhadiszállásuk. A kezdeményezéshez két osztrák bortermelő – Friedl Umschaid (Weinviertel) és Maximillian Brustbauer (Wachau) –, illetve egy bécsi borbár – Café Vindobona (20. kerület) – máris csatlakozott: Zweigeltjüket immár Blauer Montag néven kínálják.
Az aktuális botrány kitörése óta aktív párbeszéd kezdődött az osztrák boréletben. Az bormarketig-intézet nagyszabású tényfeltárásba kezdett – 35 szerző dolgozza fel az osztrák borkultúra történetét az ősidőktől fogva a jelenkorig. Az 1938 és 1945 közötti kiemelt fontosságú időszak felderítését prof. Ernst Langthaler (Universität Wien) kapta feladatul, aki 2010-ben habilitált gazdaság- és társadalomtörténeti témában. Bár a kérdést senki sem szeretné bagatellizálni, azzal kapcsolatban, hogy valóban szükség lesz-e a szőlőfajta átnevezésére, a hatóságok csak a vizsgálatok végén kívánnak állást foglalni. Ehhez többek között végigböngészik Dr. Zweigelt személyes aktáját a minisztériumban, a leszármazottakat pedig személyesen kérdezik ki. De Robert Streibel szerint Dr. Zweigelt biztosan nem olyan ember volt, aki méltó lenne arra, hogy egy szőlőfajtát róla nevezzenek el, az pedig külön szomorú, hogy 2002 óta még egy ösztöndíj is az erősen megkérdőjelezhető személyiség nevét viseli. Az egész mozgalomnak pedig az „ABGEZWEIGELT” címet adta, melyet szójátékként lehetetlen frappánsan lefordítani, de valahogyan a lefokozás, a lenyesegetés és a kétely is beleérzendő a műszóba.
Az új névre mindenesetre már ötlet is van, mégpedig a „Blauer Montag”, azaz szó szerinti fordításban „Kék hétfő”. Ezt akkor használja az osztrák köznyelv, ha valaki – kimentését nem kérve – nem jelenik meg a munkahelyén, azaz „lóg”. Más kérdés, hogy ez mennyiben jellemzi a szőlőfajtát, aminek már amúgy is lenne saját, keresztségben kapott „normális” neve: Rotburger. Bár ez meg „piros”, ami ugyebár fehér fajtákra használatos.
Akárhogyan is, ezt az egész kérdést bízzuk az osztrákokra. Persze, amennyiben valóban névváltoztatásra kerül sor, az a világ összes Zweigeltjét érinteni fogja. Én személy szerint szurkolok az osztrákoknak, és bízom benne, hogy ezúttal is sikeresen tisztázzák és rendezik a helyzetet. Néhányszor már bebizonyították, hogy képesek rá. Még mindig van mit ellesni tőlük…
Dr. Sólyom-Leskó Annamária
(A szerző a NÖ Obst- und Weinbauschule (Krems), Weinmanagement képzésének abszolváltja)
nyitókép forrása: oesterreichwein.at
