Az emberiség évezredek óta termeszti és műveli a szőlőt, fogyasztja a belőle készült italokat. Az ókori civilizációk, mint az egyiptomiak és a görögök, már szőlőültetvényeket tartottak fenn és különféle technikákat alkalmaztak a növények támogatására és védelmére. Azonban a modern szőlőművelésben használt támberendezések nagy része csak az utóbbi évszázadokban fejlődött ki. A szőlőültetvények kialakítása és gondozása egyaránt tudomány és művészet. A megfelelő támberendezések kiválasztása és alkalmazása kulcsszerepet játszik a szőlőművelésben, hiszen ezek segítségével optimalizálható a növények növekedése, a termés mennyisége és minősége.
A szőlőben kialakított támrendszerek története
A szőlőtermesztés egyidős a támrendszerekkel, mivel a ligeti szőlő (Vitis silvestris) liánnövény fára felkúszott tőkéit kezdték el nevelni időszámításunk előtt 4000-5000 évvel ezelőtt. Később, a kerti szőlő (Vitis vinifera) művelése is kezdetben élőfa támaszon történt, azonban hamar rájöttek, hogy szakszerű metszéssel és művelésmóddal nagyobb termésmennyiség és minőség érhető el, így egyes területeken megjelentek a kis tenyészterületet igénylő tőkeformák, és az ennek megfelelő támaszrendszer is. Legkorábbról időszámításunk előtti 5. században tesznek említést arról, hogy a szőlőt már karós támasszal művelik, valamint kötözést is alkalmaznak az ültetvényekben. Évszázadokon keresztül világszerte, így Magyarországon is jellemző volt a kizárólag csak karós, vagy támasz nélküli tőkeművelés, azonban a filoxéravész bekövetkezte után gyökeres változtatásra, korszerűsítésre volt szükség a szőlőművelésben. A támrendszerek tekintetében ez azt jelentette, hogy javarészt karós tőketámaszt kezdtek alkalmazni, valamint ekkortájt jelent meg a huzalos támrendszer alkalmazásának javaslata is. Később erre a Földművelés, Ipar és Kereskedelemügyi Minisztérium is felhívta a szőlősgazdák figyelmét, miszerint a dráguló fa miatt inkább célszerűbb lenne a huzalos, vagy az akkori megfogalmazás szerint a „drótművelési módot” alkalmazniuk. Azonban ekkortájt még nem igen terjedt el ennek alkalmazása, a felhívás ellenére sem. A filoxéravész indokolta korszerűsítés igényét tovább erősítette a második világháború utáni állapotokat, melynek következtében Magyarországon a szőlőterületek nagysága tovább csökkent. Összességében elmondható, hogy a korszerű nagyüzemi szőlőtermesztés 1949-től kezdődött. Ekkortól indult meg a karós tőketámaszok leváltása és egyre inkább áttértek a huzalos támrendszer alkalmazására. A gépesítés alkalmazásának köszönhetően ez a tendencia rohamosan nőtt, melyhez az egyre inkább súlyosbodó munkaerőhiány is hozzájárult. Ezen kívül a művelésmódok is megváltoztak, így a támaszrendszerek magassága szintén átalakult. A művelőgépek megjelenésével, különösen a gépi szüretre való áttérés kapcsán, a támaszrendszerek korszerűsítése folyamatosan zajlik, a gépekhez igyekeznek igazítani azokat a szőlőt termesztő gazdák.
A támaszrendszer szerepe
Biológiai és technikai szempontból összefoglalva a támasz vagy támaszrendszerek fontosabb feladatai közé tartozik, hogy a tőke törzsét rögzítse, illetve megtartsa. Valamint kulcsfontosságú, hogy a hajtásokat, a lombozatot, illetve a hajtásokon elhelyezkedő terméseket is megtartsa, azok ne terüljenek el a földön. A támaszrendszerek segítségével megfelelően el tudjuk helyezni a kialakuló hajtásokat, így a megjelenő levelek is optimálisabban tudják felhasználni a beérkező fénymennyiséget, továbbá elkerülhetjük a levelek, illetve a hajtások, vagy egyes tőkék okozta önárnyékolást is. Amennyiben a lombozat, illetve a hajtások egyaránt rendezettek, elkerülhetőek a szél, a fagy, vagy akár a napperzselés okozta ártalmak. Továbbá a különböző növényvédelmi problémák elleni védekezés is hatékonyabban végezhető el a megfelelő támaszrendszer kialakításával. Végezetül pedig a termesztéstechnológiai elemek gépesítését is lehetővé teszi, ezáltal könnyebben és hatékonyabban tudjuk művelni ültetvényünket. A megfelelő támberendezések kiválasztása és alkalmazása jelentős hatással van a szőlőültetvények termelékenységére és fenntarthatóságára. Az optimális támberendezés segíthet maximalizálni a termés mennyiségét és minőségét, minimalizálva a betegségek és kártevők kockázatát. Emellett a megfelelő támberendezések segítségével optimalizálható a munkaerő és az erőforrások felhasználása is, ami hozzájárul a gazdaságosabb és hatékonyabb szőlőtermeléshez.
Támrendszerek csoportosítási lehetőségei
A nagyüzemi szőlőtermesztést tekintve két alapcsoportról beszélhetünk, a karós vagy egyedi, és a huzalos támrendszerről. A huzalos támrendszerek lehetnek egysíkú függőlegesek, páros ferdesíkúak, vagy ereszes-huzalosak. A huzalrendszerek alkatrészei lehetnek a huzalrögzítők, huzalfeszítők, valamint beépíthetőek támhuzaltartók és huzalösszefogók egyaránt.
Egysíkú fém támrendszer
További csoportosítás szerint beszélhetünk élő támaszokról, holt támaszokról, valamint ezek együttes alkalmazásából adódó, úgynevezett kombinált támaszokról egyaránt. Első támaszrendszerként az élő támaszok terjedtek el, hasonlóképpen a ligeti szőlő természetes formájához, mely során a ligeti szőlő valamilyen élő fára kúszott fel. Ennek megfelelően rendszerint főleg gyümölcsfára futtatták fel a ligeti szőlőt, ahol a tőkének a törzse a fa mellett nőtt, a tőke karjai pedig a koronán található ágakon helyezkedtek el. Ez azonban igencsak megnehezíti a szőlő okszerű növényvédelmét, valamint a művelhetőséget egyaránt. Üzemi szinten Olaszországban, Portugáliában, valamint Közép-Ázsiában művelik így a szőlőt. Napjainkban értelemszerűen a holt támaszok a leginkább elterjedtek. Beszélhetünk egyedi, valamint közös holt támaszokról. Magyarországon az egyedi támasz (lásd a nyitóképen) csak az alacsony művelésű tőkék esetében alkalmazandó karós támasz. A közös támasz pedig a tőke hajtásait és a tőke idősebb fás részeit tartja.
A támaszrendszer részei a tartóoszlopok, melyek lehetnek keményfa oszlopok, impregnált faoszlopok, fémoszlopok, beton oszlopok, műanyag oszlopok, valamint kombinált oszlopok. Ezeknek megválasztása leginkább a beszerzési áruktól, az ültetvény környezeti tényezőitől, hozzáférhetőségüktől, valamint az alkalmazandó művelésmódoktól függ. További elemei a támaszrendszereknek a törzstámaszok, karók, huzalok, végoszloprögzítők és horgonyzások.
Egysíkú fa támrendszer
A szőlőültetvényekben alkalmazott támaszrendszerek fontos szerepet játszanak a szőlőtermesztésben, és jelentős hatással vannak a termés minőségére és mennyiségére. A hagyományos és modern támaszrendszerek egyaránt lehetővé teszik a szőlőnövények megfelelő támogatását és a termelés hatékonyabbá tételét. A jövőbeni fejlesztések és innovációk segíthetnek még jobban optimalizálni ezeket a rendszereket a fenntartható és hatékony szőlőtermesztés érdekében. Az egyik fő kihívás várhatóan az lesz, hogy olyan rendszereket fejlesszenek ki, amelyek képesek a klímaváltozásra és az egyre változékonyabb időjárási körülményekre reagálni. Emellett a fenntarthatóság és a környezeti hatások csökkentése is fontos szempont lesz a jövőbeli támaszrendszerek tervezésénél és alkalmazásánál.
A gyakorlati bemutatót a huzalos támrendszerekről itt olvashatja.
(Írta: Taranyi Dóra, Bodor-Pesti Péter)
